Mai postom a bunkóságról, a stopposokról és az isteni igazságszolgáltatásról fog szólni, persze nem kell felrobbant, felborult, egymásnak hajtott kocsikra gondolni, de mindjárt mesélek, aztán tisztább lesz a kép.

Nem szeretem a tömegközlekedést, biztos sokan vannak még így vele, és ugye mindig akkor jön közbe valami, amikor a legkevésbé számítasz rá, és a leggyorsabb módon szeretnél hazajutni. Most a hangosbemondó zavarta meg az ácsorgásomat, azzal a bejelentéssel, hogy hé ti szerencsétlen emberek, sofőrünk elrontotta a gyomrát, ezért még kérünk tőletek 20 percet az életetekből, aztán majd indulunk. Jó, gondoltam magamban, húsz perc az nem vészes, ha minden jól megy elérem a hatvani csatlakozásom, persze csak két percem van rá, de hátha. Persze biztos érzed, hogy ezt mind nem írnám le ha így lett volna.

Mialatt vártunk, sikerült új barátokat szereznünk, húsz perc elteltével már mindenki mindenkiről tudta, hogy éppen hova indult, és hogy kit kel közösen utálni: a rendszert, a sofőrt, a volánt, a buszt.

Letelt a húsz perc, sofőrünk kifáradt a budiról, elnézést kért, elindultunk, persze csatlakozát nem értem el, szóval gondoltam, elmegyek a következő busszal, amilyen messze csak lehet, onnan néhány telefon, aztán hátha. Felszálltam a buszra, következő megállónál két ismerős fejre lettem figyelmes. Két iskoláslány (ha összeadnám az éveik számát, akkor jönne ki az enyém) akik ugyanúgy palotásiak.

Nem vagyok szívbajos, ezért odamentem és megkérdeztem tőlük, hogy a végállomás után ők hogy mennek tovább, jön e anyu, apu, nagypapa. A válaszban szögödi tájszólás, egy "nem", és egy kurvára lenéző modor volt, aztán persze miután visszaültem a helyemre, a közös vihogás. Tudom neveltetés kérdése, de a mi időnkben ilyen nem volt (mintha olyan öreg lennék).

Leszálltam, telefonáltam még párat, de nem jártam szerencsével, így úgy döntöttem elindulok. Hát úgy öt kilométert gyalogolhattam, mire kiértem a nagykeresztezősdéshez (addig egy kocsi nem ment el mellettem), és leálltam stoppolni. Nem egyszerű dolog ez a stoppolás: alig akarnak neked megállni, teljesen mindegy, hogy Teréz anyára hasonlítasz vagy Szadam Husszeinre. Aztán mikor már feladnád, megáll melletted (anélkül hogy jeleznél) egy IFA (komolyan) és az anyósülésről kiszól egy 7 éves forma kisgyerek, hogy hova mész, persze mellette a bajszos apuka. Elmondom úticélom, ők az előtte lévő faluba mennek, mondom nekem az is tökéletes, közben meg még mindig csodálkozok. Beszállok, elindulunk, közben parázok a féktáv miatt, ami eléggé tisztességes, és elhúzunk a két kislány mellett:)

Integettem, annyit megérdemelnek.