Felkelek, esik, Abigél otthon marad, hullámos lesz a hajam a párától. Ülök a szőnyegen, telefonálok, csokipudingot eszem, nem öltözöm, azért sem. Zuhany után vissza a pizsibe - ha most nem indulok el basszameg, megint én kések el... na, öt perc még, legyen tíz, rohadt rövid ez a negyedóra.
Nincs egy rongyom, amit felvegyek, nem mehet ez így tovább; hát élet ez? Csizma, csizma, az mindig bejön, dominás vagy lovaglós kurva legyek ma, dönteni kell, kislány, dönteni... Suliba kell mennem. Beszédtechnika. Arannyal, s égi kékkel. Benn ülök, tombol az interkativitás, nincs itt Abigél szerelme, mert szerelmes a kicsikém, bezony, ő az egész filmgyár legszebb biciklije; szerelembe esett egy criticalmass matricákkal tetovált fehérnyergű modellgyerekkel, gyerek nekem, A Férfi neki, két kereke van, gurul, összeillenek. Kékeszöld és zöldeskék, Abigél fekete, fekete. Összeillenek.

Az a baj csak, tudod, van ez a viszonzatlan szerelem. Megérkezett az eső, lesz-e a jó idő még, lesz-e találka, egymás vázán cetlihagyás: Hé te! Hát a biciklim odavan a tiédért, mert én lelket adok neki. A lélek meg szeret. Csinálunk egyszer valamit?
Ez a baj, látod. Kibaszottul lelketlen akarok lenni. Rossz a passz.